Az én zenével való ismerkedésem is azzal kezdődött, hogy szüleim 10 évesen beírattak a veszprémi Csermák Antal Zeneiskola fuvola szakára, ahol Szilvásy Lászlóné, Kövi Szabolcs és Hajas Szilárd voltak a tanáraim. A zeneiskola igazi alma máterként működött, hiszen többféle kamara zenekari felállásban vehettem részt, versenyekre jártunk, ill. az ifjúsági fúvószenekarban is hosszú ideig játszottam. A próbák, fellépések, külföldi utak (Dánia, Németország, Olaszország) kamaszkorom fontos eseményei voltak.   

 

Első önállósági törekvéseim is a zenéhez kötődtek, 17-19 éves korom között nyaranként fodros udvarhölgy ruhában reneszánsz muzsikát játszottam egy középkori étteremben, a főiskolai évek alatt fuvolát tanítottam a zirci zeneiskolában.

 

A 90-es években én is megbabonázva bámultam a ponchós-pánsípos andoki népzenészeket, és sokáig a Los Andinos – Amanacer c. kazettája volt a kedvencem. Annyira, hogy a végén már az egész család kórusban fújta – igaz kicsit átigazítva az aymara vagy kechua szöveget. A „Chuñusta papasta Vendechu niuska” a mi interpretálásunkban úgy hangzott, hogy „csujuszka pápászká megnyuvasztom a nyulat”. De ez egy távoli, egzotikus, ám elérhetetlen világként élt bennem.

Az igazi áttörést az a pillanat hozta, amikor a Rodrigo Cafeteriában megpillantottam Búzás Csabát, amint éppen egy Gipsy Kings dalt játszott. Azóta sem tudom eldönteni, hogy belé vagy a zenébe lettem először szerelmes. Talán előbb a zenébe…

 

1999 óta muzsikálunk együtt a Gyöngyhalász Latin Zenekarban. Búzás Csabától rengeteg mindent tanultam, de sokat jelentett a Kanári-szigeteki gyűjtőút, az El Camino, a barcelónai, malagai, granadai barangolások, az andoki és venezuelai zenészekkel való találkozás-barátság és a CD-FŰ Kultúrpincében zajló nagy közös muzsikálások is az andoki indiánokkal.